Oidipusz, a Dagadtlábú a Szfinx idejében érkezett Thébába. Kadmos városát az oroszlántestű „szárnyas csodalány" tizedelte. A talány szörnye volt: s csak az válthatta meg tőle a várost, aki talányát meg tudta fejteni. Oidipusznak sikerült, s jutalmul kapta a királyságot s lokaszté királynő kezét, aki az utolsó Labdakida-király özvegye volt. Sokáig békében uralkodtak. Ekkor jött a dögvész: a nép esdeklést jelképező olajágakkal jelenik meg a király színe előtt. A pap a szószólójuk, aki elmeséli, hogyan pusztul a nép, és oltalomért esedezik. Oidipusz is elkeseredett, hogy tapasztalja a város romlását, együtt érez a szenvedőkkel, s ezért küldi el sógorát, Kreónt a pythói jóshelyre, hogy tudakolja meg, mi az oka a vésznek, s hogyan lehet orvosolni

Kreón azzal a hírrel érkezik, hogy Laiosz király ismeretlen gyilkosa hozta a városra a fertőzést, s Oidipusz, aki népe boldogságát mindennél előbbrevalónak tartja, kiadja a parancsot a gyilkos felkutatására. „De én kutatni fogom őket újra most! /Méltán kívánja Phoebus és méltán te is, hogy a halottért ezt a gondot fölvegyük. / S méltó, hogy ebben én is társatok legyek, /bosszút vévén e földért és az istenért. " Kiderül, hogy útonállók ölték meg Laioszt, s a kíséretéből csak egy pásztor maradt életben, ő látta a király gyilkosát. A nép megnyugodva távozik, hogy uralkodójuk mindent megtesz annak érdekében, hogy megszabadítsa őket a bajtól.

Oidipusz minden eszközt fel akar használni, hogy megtalálja a gyilkost, s megszabadítsa hazáját a pusztulástól. „Ki kell nyomozni! És mivel ma az enyém /a kormány, mely az ő kezében volt előbb, /enyém ágya, asszonyom lett asszonya, /és gyermekével testvér lenne gyermekem, ha nemzetségét nem szakítja meg a sors: /most, hogy a véres végzet a fejére hullt, /megvívom érte ezt a harcot, mint saját / atyámért vívnám, meg nem állít semmi sem, / míg nem tudom, ki ölte meg nagy Labdakosz /fiát..." Majd megátkozza a gyilkost. A vének kara szerint Teiresziasz tud majd segíteni, Oidipusz is hozzá fordul.

Jön a vak jós, de minden szava talányos és félelmetes: „ 0, jaj! keserves átok tudni azt, amit nemtudni jobb!" Oidipusz makacsul ragaszkodik az igazsághoz, s addig faggatja, amíg kénytelen lesz megmondani: „Azt mondom: a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!" Oidipusz nagyon felháborodik ezen, s gúnyolni kezdi a jós vakságát. Teiresziasz válasza még jobban felkavarja: „S te nyomorult vagy, mert azt mondod rám, amit / mindenki nemsokára rád fog mondani. " Oidipusz azt hiszi, hogy a jós Kreónnal összeesküvést szőtt ellene, s ezért áll elő ilyen kemény vádakkal. Teiresziasz megfejti a rejtélyt, de az egyelőre túl súlyos és homályos: „Kimondom hát: az, akit hirdetsz és kutatsz / és fenyegetsz, mint Laiosznak gyilkosát, /az itt van! Még ma azt hiszik, hogy idegen / bevándorolt, de nemsokára thébai szülöttnek ismerik föl, s nem lesz öröme / a változásban, mert ki jól látott, vakon, / s ki gazdag volt, koldulva tapogatja majd / botjával útját ismeretlen földeken. / És kiderül, hogy önnön gyermekeinek / testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő anyjának fia s férje, apjának pedig /gyilkosa s ágy-utódja. "

Feldúltan érkezik Kreón, értesült arról, hogy összesküvéssel vádolja Oidipusz, felel a vádakra, s próbálja tisztázni magát, hanem a király hajthatatlan, s nem is száműzni akarja, de kivégeztetni. Ekkor Iokaszté királynő jelenik meg, s tudni akarja, mi ez a heves vita, fivére védelmére kel a vének karával együtt. Megnyugtatásul, hogy Teiresziasz jóslata nem lehet igaz, egy régi jóslatot mesél, ami szintén nem teljesült be. „ Mert jóslat jött valaha Láioshoz -én / nem mondom, Apollótól, csak szolgáitól -,/ hogy sorsa a gyermek kezétől veszni el, / aki tőlem és tőle majd születni fog. Lám pedig rablók ölték öt meg hír szerint, / egy hármas keresztúton, ismeretlenek, / míg a fiát, ki életével harmadik / napig sem ért el, kitetette vad hegyen, / lába csuklóit gúzsba kötve szorosan. "

Oidipusz döbbenten hallgatja, hogy Laioszt egy hármas keresztútnál ölték meg, nem sokkal azután érkezett a városba Oidipusz, s kíséretének egyetlen életben maradt tagja, amikor meglátta az új királyt, azért könyörgött, hogy ne kelljen az udvarban szolgálnia, inkább a mezőre ment. Oidipusz arról faggatta asszonyát, hogy milyen volt Laiosz, s amikor a személyleírás illett arra a férfiúra, akit a hármas keresztútnál megölt, rettenetes kétségbeesés fogja el. Arra kéri Iokasztét, hogy hozassák az udvarba a pásztort, aki a gyilkosság szemtanúja volt. Csak egyetlen reménye maradt, hogy a szolga útonállókról beszélt, s nem egyről, ő pedig akkor egyedül volt.

lokaszté Apollónak mutat be áldozatot, hogy férje égre megnyugodhasson, ekkor egy idegen hírnök érkezik Korinthoszból, s Oidipuszt keresi. A királyné megtudja, hogy Oidipusz apja, Korithosz ura, Polübosz halott, erre megkönnyebbülten felsóhajt, nem lehet férje apja gyilkosa, hiszen az öregség gyűrte le. Amikor Oidipusz is értesül erről, hasonló megnyugvás fogja el. Az idegen hírnök egy örömhírt is közöl, így nyugodtan visszatérhet Korinthoszba, mert Loxias jóslata nem érvényes rá, mivel akiket eddig vér szerinti szüleinek hitt, azok valójában csak örökbe fogadták. A hírnök talált rá Kithairon erdős völgyei közt annak idején, akkor még pásztor volt. A kezei és lábai gúzsba voltak kötve, ő szabadította ki. Egy másik pásztortól kapta a gyermek Oidipuszt, aki Laiosz háza népéhez tartozott.

A király azonban nem nyugszik, keresteti azt a pásztort, aki odaadta Polübosz nemzetségének, s kiderül hogy ugyanaz, aki Laiosz király meggyilkolásának szemtanúja volt. lokaszté királynő már tudja a rettenetes igazságot, amit az egyébként éles eszű Oidipusz csak sejt, s arra kéri férjét, „ hogyha kedves életed, ezt ne kutassad! - Elég kín ez énnekem!" De hiába minden, Oidipuszt nem lehet megállítani, mindenáron tudni akarja származása titkát. lokaszté kétségbeesetten rohan be a palotába.

Oidipusz bátran mondja: „Jöjjön, aminek jönnie kell! Meg akarom ismerni származásomat, ha koldus is!" Azt hiszi, lokaszté azért szaladt el, mert szégyellné férje alacsony származását. A vének kara isteni származást sejt, s így boldogan dalolnak. Ekkor megjelenik Laiosz pásztora, aki a csecsemő Oidipuszt átadta a korinthoszi pásztornak. Oidipusz nehezen tudja szóra bírni, végül a fenyegetésektől annyira megijed, hogy bevallja az igazságot, amely mindennél rettenetesebb. Kiderül, hogy az újszülött, akit megmentett, Laiosz király fia, akit egy szörnyű jóslat miatt kellett volna elveszejtenie a Kithairon oldalán, de abban bízott, hogy ha elviszik egy másik vidékre, akkor nem fog bekövetkezni e szörnyű végzet, de tévedett.

Rettenetes a felismerés: „ Ó, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő. / Oh, napvilág! ma utoljára látlak én. / Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el, / kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!" A vének kara együtt érez a szenvedővel. Ezután a hírmondó jelenti, hogy lokaszté királynő öngyilkos lett, nem tudta elviselni a szörnyű bűnét, Oidipusz, amikor megpillantotta őt, aranycsatjával szúrta ki szemeit: „Nem láttátok, miben éltem én, /nem láttátok, mily rémségeket tettem én ".

Ekkor feltárul a palota kapuja, s kilép rajta Oidipusz, kiszúrt szemeiből vér patakzik. Arra kéri Kreónt, hogy száműzze a városból, de ő ismét az istenekhez akar fordulni, hogy megtudja, mit tegyen. Oidipusz arról próbálja meggyőzni, hogy mennyire bízik benne, s végrendelkezik. Kéri, hogy Iokasztét illő módon temesse el, a fiai sorsa miatt nem aggódik, mert azok tudnak magukról gondoskodni, de két leányát: Antigonét és Iszménét az oltalmába ajánlja. A két kislány elbúcsúzik apjától.

Oidipusz végrehajtja az ítéletet, s elhagyni készül a várost, mely az ő bűne miatt fertőződött meg, s ha elhagyja, megtisztul. „Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oidipusz, / ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király, / minden polgár irigy szemmel leste boldogságomat: /s nézzétek, mily rettentő sors hullámába hulltam én! / Senki hát halandó embert, ki e földön várja még / végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete / kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan."